Ott van neked a…..(anyád, apád, barátod, nagyszülőd, anyósod,apósod, testvéred, szomszédod, gyereked,mikor kire lehet hivatkozni),hallom, hallottam életem során jópárszor.
Indoknak. Meg hivatkozásnak. Meg kifogásnak. Meg mentségnek.
Csakhogy a státuszunkat valaki életében azért kapjuk, hogy azt mi teljesítsük be.
Az a mi feladatunk. Hogy jól teljesítjük-e, vagy rosszul, az már minket minősít.
Anya státuszom engem kötelez a lányom felé.
És csakis felé. De felé igen!
Nem hivatkozhatom arra, hogy ott van neked a…ezed, azod, aki szeret, meg aki figyel rád, meg aki törődik veled. Akikre áthárítom a magam státuszának a feladatát, felelősségét, azok az én anyai feladataimat képtelenek betölteni, mert a lányomnak ezen a Földön egyedül én vagyok az anyja, és amit tőlem kap, kapna, azt csak tőlem kap(hat)ja meg.
Szerethetik sokan más státusz szeretetével, és az a része teljes, de ha én nem adom meg neki azt a szeretetet, amit gyerekként kap(hatna) tőlem, azaz az anyjától, azt senkitől sem kap(hat)ja meg.
Így van ez más státusszal is: a társsal, a szülővel, nagyszülővel, baráttal. Minden státusszal, amit feladatként az életben megkaptunk : abba kell belerakjuk magunkat százzal, ami a mienk, és nem háríthatjuk azt másra. Mert annak is megvan a saját státusza az életünkben.
Meg a helye.
Meg a szerepe.
Meg az ideje.
Sem mi őket nem helyettesíthetjük, nem pótolhatjuk.
Sem ők minket nem helyettesíthetnek, nem pótolhatnak.
A mi státuszunk át nem adott szeretete, el nem végzett feladata a másik életében örök hiány marad.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: