Téveszmese

Egyszer volt, de több és többször is van ilyen, az Óperencián innen élt egy kurtafarkú kismalac.

Ez a kismalac nagyon utált kurtafarkú malacnak lenni.

Egyszer látott a Bigpigvörkön egy filmet egy hatalmas vaddisznóról, aki uralta a terepet vaddisznóéknál meg a környezetében. Rettegte is mindenki, ember, állat, de még a nagy fák is, mert hátvakarás közben ki-ki döntött egyet-egyet, a nagy erejéből kifolyólag.

Kurtafarkúnk menten úgy döntött, hogy márpedig totál elege van a kismalacságból, kurta farkincájából, pilincka lábaiból, babarózsaszín bőréből, pelyhedző szőrzetéből, és azon nyomban  eldöntötte, hogy márpedig ő mostantól kezdve igenis vadkan.

Anyukájának rögtön el is mondta, aki ráhagyta – némi sajnálattal- egy szem malacára, hogy : hát persze fiam, te egy naaagy-nagy vaddisznó vagy.

A malacka attól kezdve vadkanosan próbált röffenteni, ami nem igazán volt hasonló az eredetihez, de anyuci úgy tett, mintha megijedne.

Malacka elégedetten sikkantott,  bár hallotta maga is, hogy ez nagyon távol van a vadkani hörgéstől, de megvonta a vállát, és nekirontott vakarózni egy nagy fának. A fa nagy és erős volt, az ő rózsaszín puha bőre meg gyenge, így aztán alaposan megsérült.

Sebaj, mondta, kínos vigyorral, majd a vaddisznólányok, majd azok, na, majd várjatok csak : jövök.

Miközben egy hercig kis rózsaszín malaclányka ott sertepertélt körülötte, azt észre sem vette, hanem belevetette magát a rengetegbe, vaddisznóélet és vaddisznólány után epekedve.

A rengeteg és lakói először békésen szemlélték a kis teremtményt. Meg is mondták neki, finoman, szépen és tapintatosan, hogy el vagy te tévelyedve, malacka, menj szépen haza, arra van egy ösvény, még hazatalálsz időben a tieidhez.

Kurtafarkú erre beöblösített hangon közölte a rengeteggel, hogy ő igenis idevaló, ő egy vadkan, ő a legnagyobbak egyike, ha nem a legnagyobb !!, megfenyegette a rengeteget, nekirontott mindennek és mindenkinek, és bár egyre gyakrabban érezte, hogy lehet abban valami, hogy tán mégse vadkan ő, mert valahogy mindig ő húzza a rövidebbet a második vagy harmadig pillanatban, és bár az anyja is ráhagyta -nem szeretetből, hanem kényelemből- de már szégyellte bevallani a hazug önámítását, így aztán maradt a rengetegben, ahova nem tartozott, ahol nem volt hozzávaló társ, hozzávaló terep, hozzávaló kihívás, hozzávaló életforma : ahol semmi keresnivalója nem volt alkalmatlanságából adódóan. A kurtafarkúak közé tartozott, ott megtalálhatta volna a nekivaló, neki alkalmas helyet, társat, feladatot, de azt ő lenézte, kevesellte, lefikázta.

Sérülgetett hol jobban, hol kevésbé, folyton azt röfögve, hogy nem is fáj, nem fáj, pedig egyfolytában félt a számára továbbra is idegen közegben, többnyire beteg volt valamije, nyögdécselt is folyton azon a kismalac hangján.

Aztán sok idő múlva, leamortizálva, kiábrándultan, tele csalódással, sérüléssel, betegséggel, hiányérzettel, aminek természetesen az a piszok rengeteg volt az oka, hazasomfordált a kurtafarkú malacok közé, akik szánalommal, de csöndesen nézték önbecsapásának, önpusztításának következményeit. Kezdeni sem magával sem a többiekkel nem tudott már semmit, mert a gyakorló időt malacéknál kihagyta, elmenekült előle, a rengetegben meg nem volt meg az ott szükséges vaddisznói erő, alkat, ismeret, így aztán se ide, se oda nem tartozva tengette életét, néha elesett kurtafarkúként, néha vaddisznót mímelve, de senkivel és sehol nem érzete jól magát. Legeslegelsősorban a saját, időközben hegekkel teli, megcsoffadt, rózsaszínből szürkére színtelenedett bőrében.

Maradt számára az őt nem ismerők részére a nagyot mondás, azzal kezdve a mesét, hogy : én, a vadkanok legnagyobbika…

Csakhogy az élete történetét már mindenki ismeri…

Még a Bigpigvörkön is.

Merthogy kicsi a világ.