Mennyire nem becsüljük azt, amink van – amíg van !
Aztán, hogy elveszítjük, jövünk rá, mink volt.
Ekkor elkezdünk rimánkodni egy nálunk erősebbhez, akiről feltételezzük, hogy ő tudja, milyen fontos is nekünk az elveszett, ha már mi nem tudtuk, és megkérjük, keresse meg, adja vissza nekünk, hogy ezentúl meg tudjuk becsülni, a sohatöbbé és az ezentúlmindig eskü-erejű ígéretével.
A Sors, vagy Isten, vagy az Univerzum törvénye szokás szerint ad még egy esélyt, egy kis nehezítéssel ugyan – ez is szokása – és visszaadja az elveszettet.
Mi meg három napig becsüljük, a negyedik napon aztán ismét nem vigyázunk rá, ezt is megúsztam jelszóval.
Nem mondok se neveket, se helyzeteket, se elhangzott ígéreteket, se fogadalmakat.
Elég, ha magunkba nézünk mindannyian. Meg magunk köré.
Saját tapasztalatom szerint a visszakapottak 98 %-a holnapután után ugyanúgy nem becsüli azt, amit (vissza)kapott, mint annakelőtte. Sőtmitöbb…
Hálátlanok vagyunk, elégedetlenek, igérethihetetlenek, szavahihetetlenek.
Legfőképp értetlenek….
Sajnos igen, és nekem sem megy mindig az okulás, de néha igen…és akkor roppant büszke vagyok magamra. 🙂