Holnap korán reggel ágyat húzok, utána meg kimegyünk a piacra zöldségért, jó? mondja anyóca apócának. Jó, mondja apóca, és hirtelen élet költözik a szemébe. Mondhatni, vérszemet kap. Nagyon-nagyon régóta nem volt alkalma megmutatni, ki az úr a háznál, de most eljött az ő ideje.
Anyóca másnap korán kel, megeteti a jószágot, elkészül. Apóca fekszik, nem moccan, úgy tesz, mintha aludna. Anyóca csöndben szöszöl a hozzáférhető párnákkal, paplannal, amannak rebeg a szeme az ágy túloldalán, de nem nyitja ki.
Anyóca nem szól rá, tesz vesz a másik szobában, a konyhában, felöltözve vár. Negyed 12-kor apóca kénytelen felkelni a hólyagdurranás elkerülése végett. Anyóca kap az alkalmon, ágyat húz, szellőztet, berakja a mosást. Apóca nagy komótosan megreggelizik, minden falatot gondosan megrág, most nem fal, most eszik, eszeget, épp, hogy csipegeti azt a párszáz falatot.
Amikor jóllakott, szívrepesve felfedezi, hogy kutya is van a házban. Bájolgó hangon gügyörészni kezd az ebnek, putyujgatja, namivannamivannamivan, mondja megállás nélkül neki. Dél körül jár az idő, anyóca csöndesen megkéri : légyszíves, öltözz fel , és induljunk vásárolni.
Végre,végre,végre kezdődhet a csata, sóhajt nagyot apóca, és rekedt hangon ráripakodik anyócára: hát nem látod, hogy a kutyával játszom? Nekem már azt se lehet? Mindenbe bele kell, hogy szólj? Muszáj neked folyton kötözködni?
Anyóca nem szól vissza. Nem ordít, nem ripakodik, nem küldi el a búbánatba, nem förmed rá. Hallgat.
Így aztán apóca sértetten és értetlenül bámul egy darabig, majd kelletlenül, állakésalevegőben hangulatban útnak indulnak. Puffog, rángatja a kormányt, késve fékez, fittipaldisan kanyarodik, néha megcélozza a járdaszegélyt, az utolsó pillanatban korrigálva. De semmi : anyóca nem szól rá.
Anyóca régi úttörő dalokat dúdol, egy-egy szép refrénnél elidőz, és békés derűvel vidul magában, hiábaprovokálsz felirattal a lelkében.
Tanul….
Az Apóca-féléknek meg a jó…..nagymamájukat. Mert vannak páran….!