…, mert csak így tudok. Jelző nélkül.
Jön szembe velem az élet.
Most éppen tél formájában, az összes velejárójával együtt.
Nem én teremtettem, tőlem függetlenül van, nem az én örömömre, nem is a bosszantásomra sugározza felém a saját frekijét : a hideget.
Ez van.
Reagálok rá : fűtéssel, kabáttal, sállal, kesztyűvel, bélelt cipivel.
Nem megyek ki egy szál nyári pendelyben, hátha a télnek ettől melege lesz. Továbbra is a hideget árasztaná felém : a sajátját, a rá jellemzőt, azt ami belőle kijön. Ha nem venném ezt tudomásul, ha nem venném figyelembe, hogy a tél hideg – a tél ilyen, és nem másmilyen – tuti megfáznék, oszt taknyolódhatnék napokig. Magammal szúrnék ki, nem a téllel. A tél mit se tud rólam. Éli a télségét, tőlem függetlenül.
Jön szembe velem az élet.
Mikor mivel.
Mindennek a sajátosságával.
Mint például a tél.
És mikor kivel.
Mindenkinek a sajátosságával.
Kitől szeretet-, kitől öröm-, kitől irigység-, kitől elismerés-, kitől gyűlölködés-, kitől tanítás-, kitől tanulás-freki formában.
Van, amit én teremtettem.
Van, amit nem.
De mindegyik azt sugározza felém, ami a sajátja.
Reagálok rá.
Arra, ami van.
Mindig arra, ami van.
Ami valóban van.
Jelző nélkül.
Csudaszép a kép is.