Egyszer volt, hol nem volt, egy tááááávoli bolygó kis országának minden lakója egyik reggelen Pinokkió orral ébredt. Egymásra néztek az emberek, és harsányan röhögve mutogattak egymásra : ó te hazug, megnőtt az orrod, jesszus, mekkora lett, na te aztán ótvarnagy hazug vagy. Így csúfolták, gúnyolták a másikat, mígnem jó hosszú idő múlva rá nem jöttek, hogy nem csak ők mutogatnak másokra, mások is mutogatnak rájuk. Ekkor tört ki a hangzavar, mert megtudták, nekik is… Jött az egyöntetű tagadás : én nem is, ez nem igaz, nálam ez csak véletlen, de te igen, méghozzá nagyon, és a tied a nagyobb, az enyém csak kicsi. Elhanyagolható. Mérni se lehet µm-be. Mikroba.
Bábel zűr- és hangzavara kutya füle volt ehhez képest, meg is látszott a kis ország minden téren való egység(telenség)én.
De mert a mese csak félig igaz, az én orrom is…. őőőő… hát csak egy milliméterrel, nem többel, épphogycsak, szinte nem is látszik..ez semmi. Kicsike. Icipici, na.
Ha az orrom eredeti nagyságú piszén-pisze maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
/Forrás: híreket néztem, olvastam, hallgattam/
🙂